Az ürügy

A II. Világháború az Elsőnek valóban valamilyen formában való folytatása volt, mely előre meg lett tervezve és a kivitelezés is úgy tűnik egy csoport által irányított központból volt irányítva. Talán ez a központ felügyeli és rendezi azóta is folyamatosan  a világ eseményeit. A történelem folyamán a zsidókat többször is megbélyegezték és kollektívan büntették. Nézzük csak meg, hogyan is bántak el velük a soproni polgárok az 1526-os mohácsi vereséget követően. A végeredmény a városból való kitoloncolás volt. Az ilyenfajta viselkedésnek több oka is van, de az egyik biztosan az, hogy a keresztények meg voltak győződve, hogy a szerintük zsidó Jézust, a Mindenható fiát  a sajátjai feszítették meg. 
Természetesen a zsidó Jézus problematikája sokkalta túllép eme rövid írás keretein. Így nem volt nehéz időről-időre megtalálni a bűnbakot, amennyiben a  szükség úgy hozta. A többség számára bizonyosan iritáló volt összetartozásuk is, melyet nem tudtak saját köreikben oly mértékben felmutatni. 
A másodi világégés idején hazánk sokáig volt az európai zsidóság egyik menhelye. Ameddig 1944. tavaszán a németek át nem vették a hatalmat országunk felett, gyakorlatilag mindenhonnan ide, a viszonylag szabad országba menekült a környező, de távolabbi országok zsidó lakosságának egy része, mely el tudott menekülni.
Ne feledjük a szomszédos Szerbia a háború kitörése után nem sokkal később elsőnek kiáltotta ki magát judenfrei országnak. 
További kevésbé tudott tény az, hogy Hitler felajánlotta a zsidóság vezetőinek honfitársaik  megváltását anyagi ellenszolgáltatás ellenében, de ez sajátos módon el lett vetve. A háttérben egy olyan játszma folyt, melynek célja egy zsidó állam létrejötte volt, ehhez pedig kellettek az áldozatok, mégpedig éppen azok, melyek már szerves részei voltak saját társadalmaiknak. A terv végül is sikerült, igaz nem teljesen, melyet a mai kor eseményei bizonyítanak, de az ár is óriási volt. Sok százezer gyakorlatilag vétlen zsidó halálba küldése. 
Mellesleg hozzáteszem, hogy néhány igen befolyásos zsidó rabbi ellenzi egy zsidó ország létrejöttét, meglétét, mivel állításuk szerint azt vallásuk  éppen hogy tiltja ezt.  Így ütközik a judaizmus a cionizmussal.
Térjünk azonban vissza történetünkhöz, mellyel egy kis mementót szeretnénk állítani a II. Világháború végén Magyarországon szenvedett zsidók emlékének. Ezen belül itt a nyugati végeken a az un. Délkeleti védelmi vonal építésén meghurcoltaknak, itt Kópházán.
1944 kora őszén Budapesten elkezdődött a zsidók összegyűjtése és kiszolgáltatása Németországnak. A nyilas hatalom embertelen körülmények közepette hajtotta menetoszlopokban ezeket a szerencsétlen embereket a nyugati határszél felé, hogy átadja őket német eszmetársaiknak. Egy ilyen menetoszlopban fog meghalni Radnóti Miklós is Győr közelében.
A német társadalom ekkor már óriási problémákkal küszködött. Az emberhiány olyan mértéket öltött, hogy kétségbeesett próbálkozásokat tettek ennek ellensúlyozására. 
Így történt meg, hogy a Hegyeshalomnál átadott zsidók, nem Németország felé vették útjukat, hanem vissza lettek irányítva Magyarország felé, többek között, ide a Sopron környéki falvakba. A cél, hogy mielőtt a haláltáborokba mennének, még munkaszolgálattal végleg kiszipolyozzák őket.
Itt kezdődik valójában történetünk 1944 november elő napjaiban Kópházán. Az időjárás ekkortájt nagyon rossz volt. Sokkalta hidegebb ősz, illetve tél várta a szenvedőket mint manapság.
Mielőtt azonban rátérnénk a témára egy pár szót a faluról és annak akkori lakosságáról.
Kópháza annak idején egy majdnem teljesen tiszta horvát település volt, ahol az akkori nép a magyart nem igazán beszélte jól, hisz erre valójában szüksége még nem is volt. Csak a háború végén fognak úgy megváltozni a társadalmi viszonyok, hogy lassan elkezdődik a magyar nyelv térhódítása, de ez is csak a század vége felé lesz érezhető és térhódító.
Az itt élő horvátok már több mint 400 éve őrzik nyelvüket. Vallásosak, szinte teljes  egészében katolikusok, őrzik hagyományaikat és eléggé dacoló természetűek, ami abból adódik, hogy Sopronhoz tartoztak, így a felügyelet kicsit lazább volt évszázadok távlatában. A település fekvése eléggé veszélyes, mivel még, illetve már, attól függően honnan nézzük,  gyakorlatilag síkságon fekszik és ezt a történelem folyamán többször is megérezte az itteni lakosság.
Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy a 16. század elején a II. Szulejmán oszmán szultán bécsi előre nyomulása és várt második ostroma idején a település elnéptelenedett. Ide lettek aztán betelepítve a nagyon széles területről érkezett horvátok. Amikor azt írom nagyon széles területről, akkor itt Bosznia nyugati részétől Szlavónia nyugati részein keresztül egészen  Zengg hátországán  Lika és Korbáva vidékein át érkeztek a város által birtokolt viszonylag szabad kiüresedett faluba az áttelepülők. Ez egy nagyobb és előre eltervezett kampány része volt. Itt figyelmeztetem azokat, akik egy kicsit mélyebbre szeretnének merülni a problematikába, hogy a 16. században vagyunk. A korszakban, mely meghatározza majd mai létünket minden tekintetben. Ekkor lettek lefektetve múltunk mérföld kövei, identitásunk alapjai, vidékünkön megjelenik egy új vallás a reformáció is. Mindez az egyszerű embert akkor még nem érintette közvetlenül, de a sarokpontok itt lettek újra kijelölve. Talán mai korunk hasonlítható ehhez a korhoz, amikor újra próbálják definiálni a sarokpontokat.
Az I. Világháború a faluban 33 katona halálát jelentette. Az akkori kettősország közepéhez közel az itten lakosság a háborút nem élte meg közvetlenül. A háború utáni közvetlen eseményeknek azonban már volt közük Kópházához, hiszen 1919-ben a falu határában zajlottak harcok és villongások.
A két háború között a politika megpróbálta pacifikálni a helyzetet. Erőteljes magyarosításba kezdett az országvezetés, igaz hogy előbb megígérte a németeknek, hogy a népszavazásban mutatott lojalitásukért megkapnak mindent, ami egy kulturális autonómiához elengedhetetlen. Ezek azonban csak ígéretek maradtak. A modern politika már más játékszabályok mentén és már érdekektől vezérelve működött.
Itt érkezünk el 1938 évébe. Ausztriát bekebelezi a Német Birodalom. A fasizmus veszélye közel kerül hozzánk. Az átlagembernek ez újfent nem jelent különösebb problémát, sőt sokan kapnak munkát Németországban, így falunkból is többen ott keresnek szerencsét mint munkások. Ez majd a háború vége után  fog majd problémákat  felvetni.
1942 telén valahol nagyon messze innen Sztálingrádnál megfordul a kocka és a német legyőzhetetlen hadigépezet elszenvedi első nagy vereségét, mely előrevetíti a véget is. Gyakorlatilag eltűnik a II. magyar hadsereg is. Itt szeretném megemlíteni, hogy a Don folyónál mi voltunk előbb. Az ukrán front majd csak ezután fog áthaladni vidékünkön. Ennyit minimum tudnunk kell, ha a történelmi korrektségről szeretnénk diskurzust kezdeményezni és hősöket ünnepelni.
Így érkezünk lassan 1944 őszéhez. Kópházán ekkor a helyi lakosságon kívül itt vannak a német logisztikai egységek, egy német irányító egység, állandóan érkeznek és mennek az Erdélyből nyugat felé menekülők és megjelennek az első zsidó nők, kevés férfival egyetemben , melyek a helyi pajtákban lesznek majd elszállásolva. Kegyetlen körülmények már csak az időjárás és elhelyezés okán is. Ehhez párosul majd a kényszermunka, hisz építeniük kell azt a bizonyos Délkeleti védelmi falat, melytől a németek az oroszok megállítását, feltartóztatását remélik. Ez azt jelenti, hogy reggelente kihajtják őket a zsidó őrök a  határba Sopron irányába és itt lövészárkokat, futóárkokat bunkereket ásnak és segítenek a nagy  és mély tankcsapda építésénél is. Sajnos sokan meghalnak a szenvedésektől és rövid időn belül ezt az első  női kontingenst tovább küldik a Lichtenwörthi kisebb koncentrációs táborba. Nem sokkal később érkeznek majd meg a férfiakból álló kontingensek, majd újra nőiek. Az elhelyezésük külön pajtákban történik. Az őrök nyilasok, főnökük valahonnan Csornáról vagy mellőle származik, vannak még segédeik innen onnan és helyi fiatal suhancok. Vannak közöttük durvák és erőszakosak, de előfordul néhány humánusabb vigyázó is.
A nép érzékeli ezeknek az embereknek keserű sorsát és megpróbál a maga módján segíteni, habár állandó fenyegetés mellett. A leírtakból érzékelhető, hogy a falu lakossága így megduplázódott és egy érdekes helyzetnek lehettek tanúi, melyet talán fel sem fogtak teljes egészében. Ez majd egy fél évszázaddal később meg fog ismétlődni a határnyitás idejében 1989. augusztus 15-én.
Történetünk itt fog elkezdődni valahol 1945 elején, amikor egy zsidó nőkből és férfiakból álló kontingens érkezik Kópházára. Külön pajtákban lesznek elhelyezve és felügyelve.
Az egyik férfi csoportban ott van Ceglédi József, a másikban felesége. A maga nemében is egy érdekes véletlen, hogy ugyanabba a faluba lesznek elhelyezve. Ez a tény a helyiek tudomására jut és megpróbálják megoldani, hogy a pár időközönként mégiscsak valamilyen úton-módon találkozhasson. Különböző fortély és leleményesség által megoldják e két szerencsétlen ember időközönkénti találkozását. A zsidóknak van azért valamennyi pénze és ékszere, melyekkel  megoldhatóvá válik bizonyos dolgok vásárlása, hogy megkönnyítsék sanyarú sorsukat.
Később a tavasz kezdetén már a helyi lakosságnak is segítenie kell a munkálatokban. A tankcsapdát egy nagy markoló ássa az emberek segédkezése mellett. Előtte a zsidóknak ki kellett ásniuk néhány tömegsírnak megfelelő téglalap alakú árkot, hogy majd ide temetik őket, mikor eljön az idejük. Ezekben az üresen maradt árkokban még évtizedek múlva fognak a gyerekek lubickolni és úszni tanulni.
Így történt, hogy a 8 éves Marica lesz az, aki Ceglédinének időközönként bevásárol a helyi boltban.
Amikor az ukrán front a közelbe érkezik, nyugtalanság fogja el az egész falut. A hidat, melyet előre aláaknáztak felrobbantják, a másik kicsi hídon csak az első tanknak sikerül áthaladni, a másik alatt összeroppant. A helyiek biztonságos pincékben várták a „felszabadítókat”. A zsidókat pedig, melyek útra készek voltak menetoszlopba állították, a betegeket pedig bezárták két pajtába és ezeket felgyújtották. A falu történetének talán legszomorúbb és szégyenteljes eseménye volt ez. Az ukrán front viszonylag gyorsan áthaladt a falun. A katonák mindenhol a bábuskákat keresték. A nyelvi megértéssel igazán nem volt nagy baj, hisz az ukrán nyelv jobban hasonlít a mi régi horvátunkhoz, mint az orosz. Egy ház padlásán a szalmában vészeli át ezeket a napokat Sopron későbbi díszpolgára, a zsidó származású múzeumigazgató  Csatkai Endre.
Mikor a zsidók megtudták, hogy közeleg a tovább menetelés a haláltáborokba Ceglédiné magához kérte Maricát és édesanyját és  átadott a kislánynak egy jegygyűrűt  és egy karórát azzal, hogy neki ezekre már szüksége úgy sincsen. A helyiek neki az útra egy tábla szalonnát és egy nagy vekni kenyeret adtak. Később felszabadulásuk után fogják majd elmondani, hogy ez mentette meg életüket, adott erőt és energiát a túléléshez. 
Marica megnézte a gyűrűt és a belső oldalán a következő nevet olvasta ki: Ceglédi József.
Hasonló eset történt egy másik kislánnyal, Juliskával, aki fülbevalót kapott ajándékba. Ezek a tárgyak mind  a mai napig megvannak.
A sors úgy hozta, hogy mint József, mint a felesége túlélték a háború végét és Budapestre tértek vissza pár hét időeltolódással. Nem sokkal később elhatározták, hogy Új Zélandra emigrálnak. Felkeresték hát Marica családját és felajánlották nekik lakásuk berendezését. Sajnos a közlekedési viszonyok olyanok voltak közvetlenül a háború után, hogy ez sajnos kivitelezhetetlen volt akkortájt.
A kivándoroltak azonban minden karácsony alkalmával üdvözlő képeslapot küldtek Kópházára a családhoz, akik segítettek Ceglédinének. Teltek múltak az évek s a jókívánságok nem maradtak el egyik alkalommal sem. Egyszer aztán a zsidó házaspár ellátogatott Budapestre és megbeszélték, hogy Kópházára is lejönnek, megkeresni ismerőseiket és a valamikori helyszíneket. Sajnos a feleség Ceglédiné trombózist kapott Pesten, így csak telefonbeszélgetésre maradt alkalom.
Maricát 1958-ban elvette feleségül Grubits Mátyás. Szerény volt az esküvő, hisz szegények voltak. Csináltattak maguknak jegygyűrűt, de sajnos nem valami minőségi aranyból, így Maricának pár év után elkopott a gyűrűje, Mátyás pedig valahol elvesztette a sajátját. Mátyás cipész volt és egészen 2022-ig űzte ezt a mesterséget. Marica ezután a kislány korában kapott Ceglédi-féle jegygyűrűt hordta a gyűrűsujján. 
1972-ben aztán Grubits Mátyás és felesége Marica nagy útra indultak. A célpont Svédország volt, ahol már több mint egy évtizede élt Marica bátyja. Az utat vonattal tették meg. Valahol átszállva egy kupéban utaztak egy magyar honfitársukkal, aki Londonból látogatott el Svédországba és azzal büszkélkedett, hogy szabadjegye van minden közlekedési eszközre két hétig az ország egész területén. Amikor a szabadjegyét mutogatta, Maricának feltűnt  Ceglédi név. Bemutatkoztak egymásnak. Van ám nekünk is egy Ceglédi ismerősünk- mondta büszkén a kupéban ülő udvarias úriembernek. Elmesélte hát történetét a zsidókról Kópházán, a jegygyűrűről. Az úr csak hallgatott, de látni lehetett, hogy agyában felvillannak a régebbi emlékek, történetek. Marica beszámolója végén számára világossá vált, hogy itt gyakorlatilag apja bátyjáról és feleségéről van szó. 
Képzelje el, nem fogja elhinni, - kezdte el mondókáját az elegáns úriember - de ez a házaspár nekem közeli rokonságom. Ceglédi József édesapám bátyja, az én nagybácsim. Milyen kicsi a világ! Így találkozott a gyűrű és viselője a háború után 27 évvel valahol Svédország felé a valamikori tulajdonos Ceglédiné férjének unokaöcsével.
Abban a pár hónapban 1944 és 45 telén és kora tavaszán sok borzalmas dolog történt meg itt nálunk is. A történetek egy részét még élő szemtanúkkal készített interjúkban rögzítettük. Mint azt már korábban jeleztük, a helyiek megpróbáltak a maguk módján, lehetőségeik szerint segíteni a nagy bajban levő zsidóknak. Sajnálatos tény azonban az is, hogy az interneten megtalálható jegyzőkönyveket olvasva, melyek nem sokkal a háború befejezését követően lettek kiállítva, a kópháziak szinte kivétel nélkül nagyon rossz megvilágításban vannak feltűntetve. Ennek próbálunk a magunk módján szerény kereteinkhez mérten ellentmondani és felhívni a figyelmet, hogy talán mégsem úgy történtek meg a dolgok, mint ahogyan azt az a bizonyos bizottság jegyzőkönyveikben tanúvallomások alapján rögzítették.
Ma 2024. február 21-én a Kisalföld soproni oldalán Grubits Mátyás és felesége Marica néni adott interjút 66 évvel ezelőtti házasságkötésük alkalmából.
A Gara hegyen felállított emlékmű a Kópházán meggyilkolt, meghalt és szenvedett zsidóknak állít emléket és 2024  novemberében lett felállítva.
Bocsássatok meg!